...foglalkozzunk inkább azzal a sokat vitatott kérdéssel, mennyiben káros vagy mennyiben hasznos a rádió nagy elterjedése zenei szempontból...

...magasabb esztétikai szempontból a zenei rádióközvetítés is csak afféle pót-zene, amely -egyelőre legalábbis - semmiképp sem helyettesítheti az élő zenének helyszíni hallgatását. Azonban egy dolog bizonyos, éspedig az, hogy még a legjobb rádióvevő vagy gramofon is csak közelről élvezhető annyira, amennyire, de bizonyos távolságon túl már csak förtelmes krákogás és recsegés. Erre, sajnos nem gondol az ízléstelen embereknek az a nagy tömege, amely nyitott ablakoknál szólaltatja meg zenegépét. Még nagyobb baj, hogy a hatóságok sem gondolnak arra, hogy a nem rádiózó emberek békességét mégiscsak meg kellene óvni megfelelő rendszabályokkal. Ennek következtében a rádió és gramofon hovatovább olyan istencsapássá fog fejlődni, amely felér az egyiptomi hét csapás bármelyikével, sőt még túl is tesz azon, mert végeláthatatlan. Annyi bizonyos, hogy azok számára, akik testi fogyatkozásból kifolyólag, vagy más oknál fogva szobájukhoz vannak kötve, valóságos áldás a rádió. Azonban most ne ebből a szempontból vizsgáljuk a feltett kérdést, hanem a mozgásban nem korlátozott ember szempontjából. Sokszor hangoztatták, a rádiónak nagy zenei nevelő hatását a nagy tömegre, főleg, ha a rádió helyes zenei műsorral dolgozik. Ez nagyon jól elképzelhető és részben meg is felel a valóságnak. Ha a rádió komoly zenei közvetítései elérik azt, hogy olyan tömegeknek, amelyek semmiképpen nem jutottak, vagy nem akartak hangversenybe jutni, legalább kis részében vágyat ébreszt hangversenyek helyszíni meghallgatása iránt, akkor valóban hasznos intézménynek kell mondanunk. Az angol rádió Angliában ezt állítólag el is érte. De én attól tartok, hogy ezt a hasznot mindenféle káros hatás semlegesíti. Föltehető, hogy a rádiózene az emberek nagy tömegét zenehallgatás szempontjából felületességhez, állhatatossághoz szoktatja, éspedig azért, mert oly nagyon könnyen lehet a rádió csavarját ide-oda igazítani, ki- és bekapcsolni. Továbbá azért, mert annyi minden egyebet lehet rádióhallgatás közben csinálni, még diskurálni is. Attól tartok, hogy nagyon sok ember számára nem más még a komolyzenei közvetítés sem, mint valami langyos fürdő cirógatással, mint valami kávéházi zene, valami zsongás-bongás a háttérben, ami csak arra jó, hogy egyéb dolgait kevesebb unalommal végezze, jóformán oda se figyelve a zenére. Föltehető, hogy a sokat zenerádiózó emberátlag annyira megszokja a torzított hangszíneket, hogy el is veszíti lassanként érzékét a friss színek iránt, sőt esetleg nem is fogja szeretni a természetes zenét, annyira hozzászokott a mesterségesnek színéhez. Talán úgy jár, amint egy sokat négykezesező ismerősöm járt: egyszer bevallotta nekem, hogy bizony neki sokkal jobban tetszenek Beethoven szimfóniái zongorán négykézre, mint zenekari előadásban. Nagy hátránya volna a rádió és gramofon elterjedésének akkor, ha az embereket a saját maguk végezte zenélésről leszoktatja, ahelyett, hogy zenélési kedvet ébresszen bennük. Akik azt mondják: "minek fáradjak én zenetanulással, mikor itt vannak a gépeim, amelyek nekem bármikor és bárminemű zenével szolgálnak", azokra határozottan káros a rádió. Azok nem tudják, mennyire másképpen hat a zene olyasvalakire, aki bármilyen gyarló is bár, de saját maga is tud valamicskét zenélni, aki annyira, amennyire, de sajátmaga is ismeri a kottákat. Éppúgy mondhatná valaki: minek tanuljak olvasni, amikor a rádióban úgyis meghallom a napi eseményeket! Azoknak számára, akik hangversenyek rendes látogatói, akik nem mondanak le a magukvégezte zenélésről, akik tudatában vannak a rádióközvetítések fogyatékosságának és azt esetleg a közvetített művek kottából történő egyidejű olvasásával ellensúlyozzák, azok számára nagyon tanulságos lehet a rádió, mert egyébként számukra elérhetetlen helyekről jövő közvetítésekről is valamelyes képet ad nekik. De a nagy tömegekre gyakorolt hatás üdvös voltában, főleg egyelőre, nem nagyon bízok...

...Ami a mesterségesen készült zenét illeti, az én meggyőződésem ez: a természetes zenének egyes hangjai, dinamikája, ritmusa, hangszíne és minden egyéb árnyalatai annyira bonyolultak, hogy egyelőre semmiféle eljárással mesterségesen ilyesfélét éppúgy nem lehet előállítani, mint élőlényt nem lehet mesterségesen létrehozni. Minden ilyen mesterkedés eredmény bármily érdekes is, de az élőzenéhez mérve csak szurrogátum, csak "Ersatz". Végeredményben a gramofonfelvétel úgy viszonylik az eredeti zenéhez, amiből készült, mint a konzervgyümölcs az élő gyümölcshöz; az egyikben nincs vitamin, a másikban van.

A gépzene - gyáripar; az élőzene - kézi, egyéni munka.

Azonban tegyük föl, hogy a gramofont és filmzenét annyira tökéletesítik, hogy hangszínt adó felhangok teljes sora reákerülhet a lemezre vagy a filmre, hogy valamilyen eljárással plasztikussá teszik a leadott zene hangzását, és így tovább. Ebben az egyelőre még nehezen elképzelhető esetben a leadott zene teljesen olyan kell, hogy legyen mint az eredeti élőzene, amelyről a felvétel készült. De még ebben az esetben is egy pótolhatatlan és helyettesíthetetlen fölénye lesz az élőzenének, az elraktározott zenekonzervekben szemben. Ez a fölény az élőzene változékonyságában rejlik. Ami él, az pillanatról pillanatra változik: a gépekkel megrögzített zene változatlanná merevedik. Kottaírásunk tudvalevően többé-kevésbé fogyatékosan vetíti papírra a zeneszerző minden szándékát és elképzelését. Ezért csakugyan nagy a jelentősége annak, hogy vannak gépek, amelyekkel majdnem egészen pontosan meg lehet rögzíteni a zeneszerző minden szándékát és elképzelését. Azonban: maga a zeneszerző, mikor művének előadójaként szerepel, sem adja elő minden esetben hajszálnyira egyformán a sajátmaga művét sem. Miért? Azért mert él; azért, mert az élőlény természetéhez tartozik az örök változékonyság. Ha tehát sikerülne is egy zeneszerző műveit egy adott pillanat szerinti elképzelésében valamilyen teljesen tökéletes eljárással teljesen tökéletes módon konzerválni, akkor sem volna ajánlatos ezeket a műveket állandóan csakis így hallgatni. Mert ez idővel unalommal lepné be a művet. Mert elképzelhető, hogy maga a zeneszerző is más alkalommal szemben, esetleg kevésbé szépen, de mindenesetre másképpen is előadhatta műveit. És ugyanez elképzelhető egy előadóművészről is, olyanról, aki mint művész egyenlő értékű az illető zeneszerzővel. Ennélfogva még az elképzelhető legtökéletesebb fonográfia sem fogja soha az élőzenét teljesen pótolni. Mindezekkel egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy ne legyen gépzene, csak azt, hogy a gépzene nem helyettesítheti az élőzenét; éppúgy, ahogy a fénykép, művészi is, nem helyettesítheti a festményt, vagy a mozi a színházat. - Lehet, hogy a gépzene egyszer valamikor valami önálló értékeset tud majd teremteni, ahogyan ezt pl. a mozgóképszínházról már régóta, de hiába várjuk. Ez mindenesetre nyereség volna.

A baj azonban ott kezdődnék, ha a gépzene éppúgy elárasztaná a világot az élőzene rovására, mint ahogy a gyáripari termékek ezt megtették kéziipar rovására.

Mondanivalómat ezzel a fohásszal végzem be: Óvja meg a gondviselés ettől a csapástól utódainkat!