Hogyan sikerült tegnapi Studio-beli party?
Nagyszeru volt. Be kell valljam, nem számítottam ilyen hatalmas klubra, felülmúlta a várakozásaimat. Mert tudod otthon, Franciaországban nem igazán vannak ilyen méretu szórakozóhelyek, a hasonlóakat meg túl kommersznek tartom.

Ha jól tudom, egy filmbol szedted a Bob Sinclar nevet…
Ez még a ’90-es évek elején történt. Ültem a stúdiómban és próbálkoztam az ütemekkel. Van egy történet egy íróról, aki a maga hosén keresztül éli le az életét. Soha nem történik vele semmi, de eközben a könyveiben egy kém életébe képzeli bele magát. O Bob Sinclar, aki körül csak úgy hemzsegnek a csajok. Valójában o James Bond francia megfeleloje. Nagyon beleéltem magam ebbe a vicces kis sztoriba. Arról álmodoztam, hogy egyszer majd itt leszek és sok-sok gyönyöru magyar lánynak fogok zenélni egy hatalmas klubban. És lám, az álmok valóra válnak egyszer…(nevet)

Több, mint 10 éve a zenei pályán vagy. Hogyan kezdted?
Annak idején még Párizsban próbálkoztam a hip-hop-közeli partiszervezéssel, majd apró lépésekkel ’93-ra megalkottam a saját kiadómat, a Yellow Production Records-t. Elkezdtem a jazz meg a triphop világában alkotni, aztán egyszer csak a house-zal kerültem kapcsolatba. Akkoriban minden csakis a piacon múlt: egész Franciaország rajta volt a house-on és azon belül is a funky-sabb, sok stílussal kevert house volt a meno.

Milyen muvek hatnak a munkásságodra?
Minden véletlen baleset, amit csinálok. Alapvetoen a fekete muzsika nagy hatással van rám. Sok lemezt vásárolok, mindenhonnan begyujtök valamit, így mindig találok új színeket. Persze annak is nagyon örülök, hogy rátaláltam Gary Pines-ra. O valami újat hozott létre a ragga és a pop keresztezésével. Nagyon szeretek különbözo zenei stílusokat keverni…

Gary Pines, a Bob Marley-közeli The Wailers-bol?
Valójában o már nem abban a Wailers-ben volt, amelyik Marley-val játszott együtt. Bob ’81-es halálát követoen a zenekar Tokióban talált rá Gary-re, és onnantól kezdve lett o a Wailers énekese.

Ti hogyan kerültetek kapcsolatba?
A véletlenek újfent…a New york-i stúdiómban épp új énekesre volt szükségem. Ott volt ez a srác, aki mindenkit ismert az egész városban. Szólt, hogy lenne pár jamaicai arc. Én meg rávágtam: „miért is ne?”

Akkor soha nem tervezel elore?
Nem. Mármint, néha tervezek és rosszul sül el, s van, hogy tervezés nélkül bejön valami. Ez mind csak a motiváción múlik. Ha a saját zenéden dolgozol, és minél nyitottabb vagy a különbözo stílusokra, annál jobbat hozol ki belole. A Love Generation utómunkáinál is ez volt a helyzet. Már megvolt a gitár, a vokál, a ritmus- de valami még hiányzott. Nem bírtam rájönni, hogy mi az. Túlzottan pop volt. Kellett valami, amitol egy kicsit más alapra helyezodik a hangsúly. Aztán átjött Gary és mondta, hogy valami gyereknek szóló, dallamos téma legyen, amit lefekvés elott dúdolhatnak. Elmentünk ebbe az irányba, és a végeredményt már te is ismered…

Érkezésed elott egy remixversenyt is meghirdettek a magyar alkotók között. Mi lett az eredmény?
Valójában 2 gyoztes is született. De az elso sajnos kiesett a versenybol, mert közvetlenül nekem küldte át muvét. A szervezok helytelenítették ezt a módszert, és végül egy másik nyertest hirdettek. Rendkívül tetszettek ezek a remixek, és nagy valószínuséggel egyaránt meg fog jelenni mind a ketto világszerte, úgy február magasságában.

Esetleg egy remix albumra is rákerülnek?
Remix album? Nem is tudom, nem hinném…bár nem egy rossz ötlet, köszi. (nevet)